Szeretem Bécset

Az utóbbi időkben sokat van az eszemben a Béccsel való kapcsolatom. Nagyon rossz kezdet után vált azzá ami, és ez inkább az én működésemnek a jele. Basellel is hasonlóan voltam, ahol félévet volt a férjem, én nem költöztem oda még akkor ki de 2 hetente ott voltam, és a félév vége felé kezdtem érezni valami kötődésfélét oda, ami persze még mindig megvan valamelyest, de az nem volt annyira erős, hiszen hiányoztak belőle a mindennapok, a tényleges ottlakás.  Az ott szerzett élmények, a sok kirándulás, a Fro. (vitathatatlanul és egyelőre végérvényesen a kedvenc országom) közelsége mind erős nyomot hagytak és nagyon szép emlékek. Akkor az elhagyása mellett döntöttünk, főként férjem karrierje miatt, meg akkor még egy álmot kergettünk. A többi nagyjából ismert. 

Most azon küzdünk, hogy sikerüljön Bécsben megkapaszkodni, és valóban küzdelmes, de szeretném, mert nem szeretném itthagyni, a fámnak a gyökerei már kihajtottak és  ugyanúgy sérülne, ha kivágnák megint, mint sérült az ideköltözéskor. Szoktam nosztalgiázni a régi dolgokon, amikor a régi munkahelyen dolgoztam, problémánk alig volt, éltünk a nagyvilágba (mi inkább a jobb életminőségért jöttünk el, jobb közbiztonságért,  meg a kevésbé változó, ingatag jogszabályi környezet miatt, semmint megélhetési okokból), hogy milyen jó lenne újra, de tudom, hogy sose lenne már olyan, az elmúlt, nem visszahozható. A Bécsben eddig eltöltött idő alatt megszoktunk egy kényelmet, egy fajta minőséget, szolgáltatást, közbiztonságot, nekem alakult itt némi kapcsolatom, és bizony ha ez nem lenne, akkor az már nem lenne olyan jó, mint régen volt, amikor ezt még nem ismertük. Időközben megszerettem Bécset, nem mondom, hogy kritikátlanul, de jó itt élni, mégha ez volt /van életem eddigi legbizonytalanabb időszaka. És nem, nem szeretném elhagyni. Úgyhogy aki szereti olvasni a blogomat, azt megkérném, hogy szurkoljon nagyon, hogy ne kelljen elmenni se máshova, se haza.